Szerzői est 2018 – Ortutay Réka interjúja

Dátum: 
2018-09-16

A világ zenéből született  „Zeneszerzői feladatom: a világ ütőerén tartani az ujjam”

Úgy tudom, már kisgyerekkorodban elhatároztad, hogy zeneszerző leszel. Mi az, ami egy kisfiút vonz a zeneszerzésben? Az agyi munka, az alkotás?

Ezt nehéz megmondani. Nyolc-tíz éves koromban egyszer csak úgy éreztem, zeneszerző akarok lenni. Azonnal bele is fogtam egy operába, Dióbél királyfi címmel, melyből egyetlenegy ária készült el, ami nem túl nagy dolog, de így is elég nagy publicitást kapott a kolozsvári zeneiskolában a zongoratanárnőm révén. Így onnantól engem úgy kezeltek, mint aki zeneszerző lesz. Leginkább arra emlékszem, hogy volt egy nagyon kedves osztálytársam, Horváth József – azóta kitűnő karmester –, akivel előszeretettel tanulmányoztunk partitúrákat.

Az hogy lehet, hogy nyolc-tízéves gyerekek partitúrát nézegetnek mondjuk valami jó mozi helyett?

Ennek talán az lehetett az oka, hogy az akkori román társadalom rendkívül ingerszegény volt, így sokat jártunk hangversenyekre. Igazán színvonalas, jó kis zenei élet volt Kolozsváron. Egyszer volt egy nagyon jó koncertélményem: Beethoven IX. szimfóniája, ami után mélyebben elkezdett érdekelni, hogy hogyan épül fel a zene. Akkoriban remek orosz partitúrákat lehetett vásárolni a könyvesboltban, így egy ilyen kiadásban megszereztük a Kilencediket és elkezdtük tanulmányozni. 

De mit értett a partitúrából egy kisfiú? A sok hangszer, a különböző kulcsok… Ebből mi volt ismerős számodra?

Nagyon jó színvonalú oktatás volt a kolozsvári zeneiskolában. Bár ott nem volt Kodály-módszer, meg relatív szolmizáció (Romániában máig más a rendszer), mi negyedik-ötödik osztályos korunkra már kifejezetten jól tudtunk kottát olvasni, ügyesek voltunk elméletből, ismertük a kulcsokat, egyszóval nem volt haszontalan az a pár év. Kicsit konyítottunk a formatanhoz, tudtuk pl., hogy mi az a triós forma, végső soron tehát a partitúra megfejtése nem volt lehetetlen feladat számunkra.

Aztán tizennégy éves korodban átjöttetek Magyarországra, és felvettek a Bartók Konziba. Tulajdonképpen milyen szakra?

Ez egy érdekes történet. 1989 novemberében rögtön, felvételi nélkül zeneszerző vendéghallgató lettem a Konziban. Ez a véletlen műve volt, mert nekünk először Szabó Tibor igazgató úrhoz kellett volna kerülnünk, de a portás néni valamiért egyenesen a zeneszerzés tanszakra irányított minket, és ott találkoztam Fekete Győr Istvánnal, a zeneszerzés tanszak vezetőjével. Ez életem egyik meghatározó pillanata volt. Emlékszem, egy éppen zajló órájára kopogtattunk be, és ő, ahelyett, hogy elküldött volna, megszakította az órát, elénk sietett, kezet csókolt anyukámnak. Nagyon udvarias, nagyon kedves és nagyon emberi volt, és így egyből úgy éreztem, hogy ez egy jó hely. Meghallgatott és felvett vendéghallgatónak.

Mennyien tanultak ott zeneszerzést abban az időben?

Sokan.

És hányan lettek zeneszerzők?

Kevesen. 

Mi dönti el, hogy lesz-e valakiből zeneszerző, vagy sem?

Ez nagyon nehéz kérdés. Nálam ez kissé misztikusan zajlott. Nem tudom, miért akartam zeneszerző lenni, valahogy olyan egyértelmű volt: elmentem az operába, ahol gyönyörű dolgokkal találkoztam, láttam Mozart Szöktetését, és arra gondoltam, hogy én is akarok ilyet írni. És ez azért misztikus, mert soha nem volt egyetlen olyan pillanat az életemben, amikor ezt, hogy számomra ez a hivatás lett rendelve, megkérdőjeleztem volna. Mindenesetre ott, a konziban mindenki nagyon jól megtanulta az összhangzattant – Fekete Győr tanár úrnál rend volt, nem volt mese –, még az is, aki aztán építész, meg kertészmérnök lett. Ezen kívül mindenkinek kellett komponálnia, és rájöhetett, hogy a zeneírás nem olyan nagy ördöngösség. Aztán harmad-negyedévre kiderült, hogy valakinek ez megy, valakinek meg kevésbé. 

Az előbb említetted, hogy a Szöktetés hallatán te is "olyat" akartál írni. Tud ember olyat és úgy írni, mint Mozart?

Nem, senki nem tud olyat írni, mint Mozart.

De mi az oka annak, hogy a későbbi szerzők, mint pl. Beethoven már beavatják a hallgatót abba, hogy milyen piszok nehezen jönnek rá a megoldásra? Miért nem írják le a végén egyszerűen jól?

Ez habitus kérdése, különösen Beethovennél pedig része az imidzsnek. Bár, ha meghallgatod az első zongoraversenyét vagy pár korai darabját, látható, hogy ha nem süketült volna meg, talán egészen másfajta zenét írt volna. De szerintem alapvetően mindenki olyan zenét ír, amilyen ember. 

Te milyen zenét írsz?

Hozzám Mozart áll a legközelebb emberileg. Az ő figurája kissé autisztikus, kissé hiperaktív, az egész Mozart-zene picit hiperaktív, ugyanakkor elbűvölő, és irgalmatlan rend van benne. Én nagyon bírom azt, ha valaki el akar bűvölni. A mozarti zene jellegzetessége, hogy le akar nyűgözni. Varázsol, mint egy mágus. A kisujjából ráz ki olyan dolgokat, amiktől leesik az állunk. Én mindig is vágytam erre. Számomra a zeneszerzés szakma lényege, hogy a végeredményen nem érződhet, hogy maga a komponálási folyamat időnként mennyire nehéz. A végeredmény legyen könnyed és laza. De Mozartnak mindezt nem kellett megjátszania, neki ez tényleg könnyen ment.

Ez csak született tehetség kérdése, vagy azért fontos a tanulás is?

Mindkettő. Én ötéves koromban kezdtem el zenélni. Ha ezt tizenöt évesen kezded, akkor komoly hátrányban vagy. Gondolj bele: tíz év hátrány, amit nem zenével töltesz el. Nos, Mozart hároméves korában kezdte, hatévesen már komoly „életműve” volt szerzőként és előadóművészként egyaránt. Ebben persze döntő szerepet játszik az, hogy Leopold nagyon komoly dresszúrának vetette alá [Leopold Mozart, 1719 – 1787, Wolfgang édesapja], nyilván a legnagyobb szeretettel. Mindez azt eredményezte, hogy bár a kis Wolfgangnak igazi gyermekkora nem volt, és nyilván sohasem mozgott túl otthonosan a hétköznapi elintéznivalók tengerében, de tizennyolc éves korára zeneszerzőként teljesen készen állt. Tehát az ő esetében adott volt egy zseniális tehetség, ehhez jött a nagyszerű zenei nevelés, egy kiváló tanár, aki nagyon tudta, mit csinál, és emellé még az, hogy nagyon-nagyon korán kezdte. Tizennyolc éves korára már mögötte volt több opera, egy csomó szimfónia. 

Mi az oka annak, hogy ma nincsenek Mozartok?

Vélhetően ma is vannak Mozartok, csak az ő idejében volt egy kialakult zenei nyelv, amit ő zseniálisan használt. Ma nem butábbak, tehetségtelenebbek az emberek: a kor az, ami más. Ma stílust kell teremteni. Annak idején beleszülettünk valamibe, mint pl. Bach is, akinek gyakorlatilag nem kellett mást tennie, mint továbbfejleszteni azt a rendszert, amelyet az ősei már kialakítottak. A meglévő korlátokat kitágítani mindig sokkal könnyebb, mint egy teljesen új világot teremteni. Mi ezzel szenvedünk: évtizedek telnek el, mire az embernek kialakul a stílusa. Ha egyáltalán…

Érdekes, hogy ha a mai szerzőket pár évszázad múlva meghallgatják, nem biztos, hogy első hallásra tudni fogják, hogy kortársai voltak egymásnak, míg pl. Mozart és Haydn, Bach és Händel esetében azért egyértelmű lenne a kormeghatározás. 

Ez elsősorban társadalmi kérdés. Az idő is más értelmet nyert. Minden nagyon rövid ideig tart, mindig sietünk, és állandóan barangolunk az időben. Nézzük csak a zenei életet: korábban csakis kortárs zenét játszottak, kb. százötven-kétszáz éve vesszük elő korábbi szerzők műveit is. Tehát ma már nincsen az az élményünk, hogy az a legjobb, amit mi írunk, és mi állunk a fejlődés csúcsán, hanem kételkedünk a művészetünkben és úgy érezzük, túl vagyunk a zeniten. A mai kor zeneszerzőinek alapélménye tehát az, hogy a hanyatlásban kell valami olyat kitalálni, ami örökérvényű lehet. Régen a kutyát nem érdekelte, hogy ki milyen eredeti. Ma ez nagyon fontos, hiszen a minket körülvevő zajból ki kell tűnni.

A te művészetedben mi az eredeti? Mitől ismerünk rád?

Erre azért nehéz válaszolnom, mert belülről másként látja az ember a dolgokat. Ha látsz egy házaspárt, külső szemmel gyakran nyilvánvalóvá válik, hogy mik az erősségeik és mik a gyengéik. Belülről mindezt sokkal nehezebb megítélni. Persze nyilván meg tudom mondani, hogy miből merítkezem: formailag meglehetősen konzervatív, amit csinálok. Harmóniailag leginkább Mozart, Bartók és a barokk bizonyos aspektusai voltak rám hatással, és természetesen a könnyűzene. És hiszek abban, hogy az örök zenei dolgok és kifejezések ma is működnek. Én csak megpróbálom leporolni őket és a mai fül számára érthetően megfogalmazni. 

Ezt hogyan kell elképzelni?

Vannak pl. Mozartnak bizonyos attitűdjei. Nem feltétlenül a zenei anyagra gondolok, hanem arra, ahogy haragudni tud, vagy ahogy fennkölten drámai tud lenni, vagy ahogy simogatni tud a zenével. Nos, én ezeket az attitűdöket keresem és próbálom a saját zenei nyelvemen megfogalmazni. És az egyik legfőbb törekvésem, hogy a hallgató ezeket lehetőleg úgy értse, ahogy mondani szeretném.

A mostani, szeptemberi szerzői ested három részből áll. Az első részben kórusműveket hallhatunk, ezt követi két versenymű, majd pedig részletek A Mester és Margarita című opera-musicalből. A kórusműveid kapcsán mondtad egyszer, hogy legnagyobb hatással Orbán György volt rád.

És természetesen a Máté-passió. De meg kell jegyeznem, nem elsősorban Orbán György személye volt hatással rám, hanem a kórusművei. Negyedéves zeneakadémista koromban egy tanszaki koncerten szembesültem Orbán egy kórusművével, és elementáris élmény volt, hogy Kodály országában valaki tud úgy kórusra írni, hogy nem kodályos, de mégis ott érzem benne a kodályi hagyományt. A magyar zeneszerzők számára ugyanis az a legnehezebb ezen a pályán, hogy valahogy viszonyulni kell Bartókhoz és Kodályhoz. Ez nagyon nagy dilemma számunkra, mert mindkét zenészóriás nyelve annyira erős, hogy óhatatlanul állást kell foglalnunk – vagy mellettük, vagy velük szemben.

Ezt hogy kell értenünk?

Bár teljesen különböző stílusban alkottak, mindketten rányomták bélyegüket a 20. századi magyar zenére. Bartókkal először tizennégy éves koromban találkoztam, amikor átjöttünk Magyarországra. Romániában nem lehetett Bartókot játszani, tanulmányozni. És már az első találkozás teljesen beszippantott; forradalminak találtam. Egy éven át csak Bartókot hallgattam. Nagyon erős a stílusa, de viszonylag könnyű utánozni. Teljesen beépült a zenei nyelvembe, és ha már nem is akarom utánozni, egyik-másik hangulat, fordulat, idióma néha elő szokott jönni.

Kodály teljesen más habitusú zenész, konzervatívabb, a kórusművei imitációs technikájáért sohasem rajongtam, de hihetetlenül ért a kórushoz, a kórusművei pedig rendkívül hatásosak. Kodály mindemellett számomra egy igazi univerzális nagy elme. Mindig csodáltam azt a képességét, hogy nagy igazságokat rendkívüli egyszerűséggel, elképesztő közérthetőséggel tudott megfogalmazni. Ez egy olyan képesség egy zeneszerzőnél, amit abszolút követendő példának tartok. 

Úgy tűnik, te azért már megtaláltad a saját zenei nyelvedet, hiszen nyáron két nemzetközi kórusversenyen is a te daraboddal nyertek kórusok, és valóban nem kis részben a daraboknak köszönhetően is. Egyszóval: úgy tűnik, külföldön meglehetősen népszerű szerző vagy.

Igen, nagyon örülök ennek, bár pici üröm az örömben, hogy itthon nem vagyok annyira népszerű, mint külföldön, köszönhetően a műveim nehézségének. Szabó Dénesék, a Cantemus Kóruscsalád és néhány más magyar kórus szerencsére kivétel.

Mi volt az eddigi legizgalmasabb felkérésed?

Pár hónapja kért fel a Müpa, hogy a King’s Singers budapesti koncertjére írjak az együttesnek egy darabot. Ez a felkérés mindenképp az eddigi kóruszeneszerzői pályafutásom csúcsa. Már nagyon várom a közös munkát velük.

Magyar témát választottál a műhöz, vagy ez is adott volt?

Nem, ebben szabad kezet kaptam, és a Csíkszentmihályi Mihály 1797-ben kiadott katolikus énekeskönyvéből származó Veni Iesu, veni amor kezdetű szövegre esett a választásom. Ez egy sajátosan magyar szöveg, a tudomásom szerint máshol nem is ismerik, és rendkívül hatásosan keveredik benne a szerelem és a vallásos érzület. Talán a katolikus egyház is azzal vihette diadalra az ellenreformációt, hogy a protestáns puritanizmus után képes volt visszaadni az embereknek az érzelmeket és érzékeket. A mű valójában égi szerelem földi köntösben, egyfajta szerelmi vallomás Jézusnak. Szóval a vers maga magyar, de a zene nem lett magyaros. 

Egy felkérés esetén egyébként mennyire van megkötve a kezed? A megrendelő beleszól a témaválasztásba, a darab nehézségi fokába? Hogyan kell ezt elképzelni?

Legtöbbször rám bízzák a dolgot. Bár nemrégen kaptam egy felkérést André van der Merwe-től, az egyik legnevesebb dél-afrikai énekkar, a Stellenbosch University Choir karnagyától, amely így szólt: „Írj egy haragos darabot, sok zajjal, tapssal, dobbantással, ami a székbe szögezi a hallgatót.” 

És ilyenkor mit csinálsz? Várod, hogy mérges legyél, és ihletet kapj?

Nem, nem. Egyszerű. Átokzsoltárokat böngészek.

Tehát akkor először keresel egy szöveget hozzá. Aztán hogyan lesz ebből zene?

Húsz éve zongorázom a Purcell Kórus próbáin, így volt lehetőségem megfigyelni, hogy a barokk szerzők mennyire elementárisan, vesébe vágóan formálják dallammá a szövegeket. Én is elkezdek tehát motivikusan dolgozni a szöveggel: ki kell találnom egy olyan motívumot, ami jól megjegyezhető, sokszor visszahozható, könnyen bevésődik és variálható. 

A felkérő kórus képességei mennyire befolyásolnak a darab megírásakor?

Nagyon.

És előfordult már olyan, hogy felkér egy átlagos képességű kórus, de eszedbe jut egy eszelősen jó motívum és kidolgozás, ami viszont nagyon nehéz?

Persze, ilyen többször is előfordult már. Ami nagyon nagy hiba, mondhatni zeneszerzői alkalmatlanság, hiszen senki sem rendel meg azért valamit, hogy aztán ne használhassa a számára írt művet. Hozzátartozik a szakmához, hogy tudjunk határt szabni a fantáziánknak; ha valaki kér valamit, az teljesíteni kell. Azért persze nagyon igyekszem mindegyik kórusnak olyan darabot írni, amilyen megfelelő számára.

Egyébként van két-három olyan darabom, amelyek annyira nehezek, hogy ép ésszel nem énekelné el őket az ember, de ennek ellenére jelentős karriert futnak be, ugyanis egy versenyen egy ilyen nehéz darab mindig attrakció. Szabó Dénes fogalmazta meg egyszer, hogy olyan megtanulni a műveimet, mint megmászni a Mount Everestet: nehéz feljutni, vagy túléled, vagy nem, de ha túléled, akkor úgy érzed, megérte. 

A kórusblokkot követően két versenyművedet halljuk majd a szerzői esteden. Ezeket is a szólistáknak írtad, figyelembe véve a képességeiket?

Józsinál [Balog József, zongoraművész] ez nem volt annyira érdekes, mert egyrészt nem igazán vannak technikai korlátai, másrészt viszont nem akartam preparált zongorát és más modern technikát használni, úgyhogy ez egy teljesen tradicionális zongoraverseny. Gergőnél [Ittzés Gergely, fuvolaművész] azonban ez a kérdés megkerülhetetlen. Ő a modern fuvolázás apostola, olyasmiket tud a hangszeren, amit kevesen a világon. Amikor mutatott pár ilyen új technikát, megpróbáltam én is kitalálni hasonlókat, amelyekről persze kiderült, hogy játszhatatlanok. Átdolgoztuk őket, így kerültek végül a műbe. Mindezzel együtt egy teljesen klasszikus fuvolaversenyről van szó, csak van benne pár olyan technikai fogás, amire ma kevesen képesek, például egy kadencia, amelyet Gergő írt, a darab szellemiségét szem előtt tartva.

Úgy tűnik, te egy nagyon érdeklődő, az újdonságokra nyitott zeneszerző vagy. Pl. az I. szimfóniában is nagy szerephez jutnak az elektromos hangszerek, de ami a legelementárisabb benne, az a vége: hogy a kórus egy magyar népzenei hangvételű a cappella (hangszerkíséret nélküli) imával zárja le a művet.

A szimfónia maga egy nagy küzdelemről [egy szerelem elvesztéséről, majd újbóli megtalálásáról – Szerk.] szól. A végén pedig, amikor a főszereplők révbe érnek, kell az áldás, az elcsendesedés. Maga a vers, József Attila Áldalak búval, vigalommal kezdetű verse nagyon erős képeket használ, kicsit népdalszerű, nagyon ősi. Az az igazság, hogy kevés népzenei gyökerem van, nem tanultam soha, misztikus köd övezi számomra, így hát ritkán használom, akkor, ha a zenét egy magasabb dimenzióba szeretném emelni. És ez egy ilyen pillanat volt.

Ugye ez a szimfónia volt az első mű, amit a BDZ, azaz Hollerung Gábor felkérésére írtál? A következő közös nagy dobás pedig A Mester és Margarita volt. Ez a mű milyen helyet foglal el az életedben?

Számomra a legfontosabb mű, amit írtam.

Mitől más operát írni, mint mondjuk szimfóniát? Hiszen itt egyszerre több szereplő is „beszélhet”, mégsincs káosz, és a szöveg mellé egy zenei dimenzió kerül, ami adott esetben szöges ellentétben áll a szöveggel.

Éppen ezért olyan fantasztikus dolog az opera. Mert nem csak két ember dialogizál, és nemcsak a színpadi szituációt látod és hallod, hanem ehhez jön egy harmadik dimenzió, a zene, amely még többet tud hozzáadni. Ha elég ügyes a zeneszerző, márpedig a zenetörténet legnagyobb operaszerzői azok voltak, a zenével mindenféle kifejezésthozzá tud adni ahhoz, amit a szereplő mond. Zenében ki tudod fejezni azt, hogy mondasz valamit, de mást gondolsz. Ki tudod fejezni azt, hogy egy karakter látszólag boldog, örömteli lelkiállapotban van, de közben ott zakatol benne, hogy meg kell halnia. A zene ezt ki tudja fejezni, csupán szavakkal ez sokkal nehezebb lenne. Természetesen nagy színészek meg tudják csinálni, és a jó filmek is képesek erre. 

A Mester és Margarita eléggé bonyolult szüzsé. Több idősíkon és dimenzióban játszódik, sok szereplővel. Úgy látom, a különböző síkokat más-más zenei stílussal választod el egymástól. Ez mennyire tudatos, hogy mely kort mely stílussal jellemzed?

Nagyon is. Bár akkoriban [a regény a 30-as évek Moszkvájában játszódik – Szerk.] még nem volt rock and roll, de mi volt az, ami a sztálinista diktatúrákat a legjobban idegesítette? Hát a rockzene. A rock számomra még mindig a szabadságvágynak egy olyan kifejeződése, amely tökéletesen ellentmond ennek az agyonszabályozott, velejéig hazug társadalomnak. Nem biztos, hogy egy másik társadalomban Wolandék ugyanígy szólalnának meg, mert ők, ugye, omnipotensek. De ebben a közegben, úgy véltem, ez a legmegfelelőbb zenei stílus a számukra. És egyébként is sokszor gondolkodtam azon, hogy miért lesz Woland és csapata a regényben is egyre szimpatikusabb. Mert annál, ami a sztálinista Moszkvában zajlik, minden jobb – a Sátán biztosan. Szerettem volna egyértelmű kifejezését adni, hogy ebben a műben a Sátán a szabadságot képviseli. Az elején még csak kicsit ragtime-os, aztán a végén, amikor igazából megmutatkozik, már majdnem metálos. Itt nyilvánítja ki, hogy helyet követel magának Jézus Krisztus és az Úristen mellett a mennyben – valódi hatalom, a fény ellenpólusa. 

A Mester és Margarita egyébként még nincsen teljesen készen. Milyen részek hiányoznak még belőle?

Az egyik legnagyobb falat egy duett Woland és Lévi Máté között. Lévi Mátét Jézus küldte, hogy a felsőbb hatalmak eldöntsék, mi legyen a Mesterék sorsa. Itt a fény és a sötétség beszél egymással, nagyon nagy kihívás lesz mindezt zenében megjeleníteni. 

A mostani koncerten a darab kb. első 25 percét fogjuk előadni. A mű egy nagy kórustétellel kezdődik, van benne igazi bolsevik induló, harmonika, nagy kavalkád. 

Igen, itt a Borisz Godunov volt a minta. Szenved a nép, és ennek kifejezést is ad. Kicsit bohókásak, kicsit ágrólszakadtak, kicsit rosszul érzik magukat, ám alapvetően életerős egy társaság. A követelődzésük groteszk és szomorú is egyben. 

A jelenkori történések mellett fut Jézus és Pilátus története is, ami egy igazán musical-ízű jelenet-együttes lett.

Igen, ez volt a legnehezebb az egészben. Nem állítom, hogy minden tökéletesen sikerült benne, de itt a Jézus Krisztus Szupersztár volt a minta, amelyben Jézus a szabadságvágy megtestesítője, némileg hasonlónak ábrázolják egy hippihez.

Mi az, ami téged a legjobban megfogott ebben a regényben?

A mágikus realizmus. Így hívják ezt az irodalmi stílusirányzatot, lásd pl. A funtineli boszorkány vagy A gyűrűk ura, amely először nagyon realisztikusan bemutatja a létező világot, majd egyszerre megjelenik a természetfeletti, és ennek a két világnak az egymáshoz feszülése adja a történet feszültségét. Az orosz irodalomban a mágikus realizmus a társadalomkritika hagyományos eszköze. Bulgakovnál is ez történik: ezeknek a mitikus erőknek nemhogy létezniük nem szabadna, de még bele is pofátlankodnak mindenbe, sőt, a végére még át is veszik az irányítást. Az orosz lélek mélyen vallásos, a kommunista hatalom rákényszerítette az ateizmust, ami igen távol állt tőle. Nem véletlen, hogy ez okozott az orosz társadalomban némi diszkrepanciát, és ennek a legnagyobb orosz művészek hangot is adtak. Ezért annyira groteszk, hogy a regényben a Sátán mondja bele Berliozék arcába, hogy Jézus Krisztus igenis létezett. 

Beszéltünk arról, hogy az eredeti regény milyen szövevényes, mennyi szereplőt vonultat fel. De nálad bizonyos szereplők, mint pl. Lévi Máté és Hontalan Iván – akik egyébként egymás pandanjai – össze vannak vonva, azaz ugyanaz az énekes jeleníti meg.

Igen. Egy opera nem film, nem dolgozhatunk végtelen számú szereplővel. A legjobb operákban maximum hat-nyolc szereplő van, a többi pedig csak pár mondat. Ahhoz, hogy fel tudjak építeni egy figurát, idő kell. Az összevonásoknál szerepet játszik maga a karakter is: Lévi Máté és Hontalan Iván ugyanaz a karakter: a tanítvány. Lévi Máté egy másik életben Hontalan Iván lenne. Így még hozzáadhatunk egy olyan jelentésréteget, hogy ezek nem is különböző emberek, hanem egyszemélyiségvonást szimbolizálnak. Ez pedig erősíti a karaktert. Pl. Júdás a leggonoszabb, és láthatjuk, hogy egy másik világban ő ugyanolyan senkiházi lesz.

Van kedvenced a saját életművedben?

Az egyik mindenképpen A Mester és Margarita, a másik pedig a Missa Vanitas vanitatum. Ez egy mise, amelyben egy torzonborz basszus szólista a Prédikátorok könyvéből vett szurkapiszkálódó idézetekkel kommentálja a pozitív töltetű és felemelő miseszöveget, mint egy mérges pók. Nagyon szeretem a Prédikátorok könyvét, már többször próbálkoztam a megzenésítésével, van is egy kórusművem Vanitatum vanitas (Hiúságok hiúsága) címmel. 

Van egyébként olyan műved, amit nem megrendelésre, hanem kedvtelésből írtál?

Igen. Ez leginkább könnyűzenélésben nyilvánul meg. Van egy közeli barátom, Erdélyi Péter, aki hihetetlenül nagy koponya, zeneszerző, jazz-zongorista, hangmérnök, és van stúdiója. Feleségemmel szoktunk elmenni hozzá, írok egy számot, majd nála felvesszük, felénekeljük. Ilyenkor egy költeményt veszünk alapul, pár éve pl. Weöres Sándor A menyasszony éneke című versét.

Nem titok előttünk, hogy nemsokára egy új, közös tervbe kezdesz bele. Mesélj erről egy kicsit!

Már nagyon várom, hogy nekikezdhessek: Madách Az ember tragédiája című drámáján alapul. Nem olyan régen jött ki az MMA hároméves pályázata, melynek egyik nyertese lettem. Terveim szerint a mű egy kb. 80 perces oratórium lesz Madách nyomán, de erősen átfogalmazva, a korunk nyelvezetéhez igazítva. Nem egyszerűen korszerű nyelvezetről beszélek, hanem egy modern "világ teremtése"-drámáról. Nem színpadi műnek készül, de lesz arra is lehetőség, hogy színpadszerűen előadjuk. 

Mint mondtad, a műfaja oratórium, de azért az opera is kínálta volna magát, nem?

Az a helyzet, hogy az oratórium, mint műfaj, sokkal nagyobb szabadságot nyújt számomra. Egy operában a dráma a lényeg, karakterek feszülnek egymásnak. Ezzel szemben egy oratóriumban nem szükségszerűen kell karaktert építenem, a dramaturgia jóval lazább és zenei vezérelvű is lehet. Lucifert (aki a tagadás ősi szelleme), megjelenítheti egy bariton, de akár egy hattagú énekegyüttes is. Itt nem kell annyira szigorú logikát követnie a történetnek, és belefér akár egy 20 perc hosszúságú teremtés is.

Kik lesznek az alkotótársaid, és mikorra várható a bemutató?

A librettista Kőrizs Imre, kitűnő költő lesz, aki nagyszerű formaérzékkel rendelkezik, és jól tud zenére dolgozni. Mindemellett felkértem Visky Andrást, a Kolozsvári Magyar Színház vezető dramaturgját, hogy a darab dramaturgiájában legyen a segítségemre. Ez fontos dolog, mert szeretnénk egy magyar színt belefűzni a történetbe, és ehhez kell majd megfelelő történelmi kontextust találni, a magyar történelemnek egy olyan pillanatát, mely örökérvényű, és jól illeszkedik Madách gondolatmenetébe is.

A darabot egyébként a BDZ fogja majd bemutatni, hiszen maga a pályázat is közös volt. Ha valamilyen közös tervbe vágunk bele a BDZ-vel, mindig úgy érzem, ott nagy dolgok vannak készülőben. Itt mindig kiélhetem a kreativitásomat, az őrült ötletek megvalósítása iránti vágyamat. Így hát bízom abban, hogy az előbb említett nagy dolgoknak majd a közönség is részese lesz 2021-ben, amikorra el kell készülnöm a művel.

Mi az, ami megfogott ebben a témában?

Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy teremtészenét írjak. Tolkien mese-mítoszában, A szilmarilokban a világ zenéből születik – olyan gyönyörű, nem? Ehhez pedig magyar művet kerestem, mert mindig is vágytam rá, hogy magyar művet írjak, magyar nyelven. És boldog vagyok, hogy egy ilyen ikonikus darabot dolgozunk fel, amely alkalmat nyújt arra, hogy például hazaszeretetről is beszélhessünk. Ennek kapcsán Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című verse jut eszembe: 

„Vagy félezernyi dalt megírtam / s e szót: magyar, / még le nem írtam.”

Legyen számodra ez a darab ez a bizonyos magyar szó!