Sinfonia concertante (Pécs, Kodály központ) - Kovács Attila kritikája

Dátum: 
2013-11-15

"Ezután következett napjaink egyik legnépszerűbb ifjú magyar komponistája és a pécsi zenekar házi zeneszerzője, Gyöngyösi Levente (1975-) új művének ősbemutatója, melyet a piár a másnapi budapesti MÜPA koncertre is „prolongált”, budapesti ősbemutatóként meghirdetve az előadást. Ami már csak azért sem lehetséges, mert Pécsett már előző nap megtörtént az ősbemutató, s az „Ős” bemutatását másnap már csak budapesti bemutatónak nevezhetjük. Itt újfent leírjuk, hogy „magyarországi ősbemutató” sem létezik, csak „magyarországi bemutató”, kivéve, ha azt akarjuk hangsúlyozni, hogy először, világpremierként – nemzetközileg az angol world premiert használják a mi németből vett ősbemutatónk helyett – épp itt, Magyarországon mutatták be a művet, mint mondjuk történt ez Mahler I. szimfóniája esetében. (Itt viszont nem szokták a jelzői szerkezetet használni, hanem úgy fogalmaznak, hogy Mahler I. szimfóniájának ősbemutatója, világpremierje Magyarországon volt.)

Gyöngyösi Levente új műve az Amadinda együttes és a Pannon Filharmonikusok felkérésére íródott, és benne a zeneszerző mindkét együttesnek jól játszható, nem túlságosan megerőltető, de azért mutatós és kifejezetten „közönségbarát” alkotást hozott létre. Melyből a második tétel meghitt katarzisát leszámítva, leginkább az maradt meg bennem, hogy e mű milyen jól eladható és előadható lesz, vagy lehet majd külföldön is, mondjuk egy Amadinda-turné keretében, az adott város az európai átlagot legalább „alulról súroló” zenekarának kíséretével.

Gyöngyösi Levente Sinfonia concertantéja első tételében nemcsak a szerző által is említett „ökonomikus, nem túl nagy felállással” lepett meg, hanem zeneszerzői eszköztárának eklektikus merítésével. Hozzáteszem, hogy a sok kritikus által szinte szitokszóként kezelt eklekticizmus nálam kifejezetten erény tud leni, ha belőle egy újabb szintet, szintézist tud teremteni a komponista, mint mondjuk Mahler, Sosztakovics, Honegger, vagy Sztravinszkij esetében, vagy hogy a magyar komponisták közül is említsünk, Hidas Frigyes, Petrovics Emil, vagy a Gyöngyösi Leventét is tanító Orbán György, akik legjobb tudomásom szerint ha nem is a jelzőt, de vállalják ezt a múltból való merítést. Nos, Gyöngyösi Levente véleményem szerint kissé túl sokat merített az első tételben, ahhoz, hogy a concertáló jelleg kidomborodjék: Bartók drámai pátosza után kissé habkönnyű franciás muzsika szólt – a szinte idézetszerű Debussy-hatást és -hangzást még az átlaghallgató is nyilvánvalóan felismerte –, de hallhattunk akár Coplandet idéző amerikai hangszerelésű részletet is.

A második tétel sokkal „önmegtartóztatóbb” volt, aminek oka lehetett az a szerzői ajánlás, melyet a műsorlapból is megtudhattunk, nevezetesen, hogy „a lírai középső tételt Gyöngyösi Levente az általa őszintén tisztelt Erőss Zsolt hegymászó emlékének ajánlja, ezért megjelenik benne egy ismert székely népdal.” Nos, az est addigi első – és önmagára maradt – katarzisát épp ez az Amadinda ütősei, főként a vibrafon-marimba kettőst játszó Rácz Zoltán és Holló Aurél által is szép bensőségességgel megszólaltatott tétel hozta, s ehhez a zenekar is kellően plasztikus hangzással csatlakozott. A ha nem is fergeteges, de kellően élvezhető gyors harmadik tételben az elsőhöz képest kicsit egységesebb zenei anyagok kontrasztáltak egymással, így össz-egészében egy jól hallgatható, közönségbarát művel lett gazdagabb az ütős és a szimfonikus zenekari repertoár.

Az Amadinda mind a négy tagja, Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán is kellő rutinnal és odafigyeléssel oldotta meg a számukra nem túl nehéz feladatot, melyben a szimfonikus jellegű ütőhasználat jelenthetett némi felfrissített élményt, de a kétszer megszólaltatott triangulumon, vagy az egyszer összeütött cintányérral való játéknál sokkal érdekesebb volt, ahogy a dallamjátszó hangszereket, a vibrafont, marimbát, xilofont, harangjátékot kezelve, szólista és csapatjátékban is megmutathatták egyéni kvalitásaikat is, akárcsak a főleg a saroktételekben előtérbe kerülő dobokon is.

[...] Röviden szólva a zenekarról is, Bogányi jól fogta össze a jól láthatóan kedvvel játszó együttest, mely lévén, hogy az egyes hangszercsoportokon belül nem lett nagyon nehéz feladat elé állítva, az egyes szólamok hangzásképével nyújtott az átlagosnál valamivel egységesebb – a koncert második felében már nem ilyen makulátlan – képet, de ne feledkezzünk meg a koncertmester, Deák Márta a szerző által is kézfogással honorált szép szólójáról sem.