Sinfonia concertante (Művészetek Palotája) - Csengery Kristóf kritikája

Dátum: 
2013-11-26

"[...] örömmel és érdeklődéssel vártam Gyöngyösi Levente négy ütőhangszer-játékosra komponált Sinfonia concertante című opusának ősbemutatóját a Pannon Filharmonikusok koncertjén, a Szimfonikus felfedezések idei sorozatának nyitóestjén, 2013. november 15-én. A művet a harmincéves fennállását ünneplő Amadinda Ütőegyüttes rendelte meg a zeneszerzőtől, aki már néhány éve, 1. szimfóniájának komponálásakor is tanácsokat kért a kvartett tagjaitól a hangszerek használatát illetően, s a Sinfonia concertante írása idején is konzultált velük, eljárva koncertjeikre. A lassú bevezetéssel ellátott, háromtételes (gyors–lassú–gyors tételbeosztású) darab szólóit az Amadinda négy tagja: Rácz Zoltán, Bojtos Károly, Holló Aurél és Váczi Zoltán szólaltatta meg rendkívüli állóképességgel és lenyűgöző virtuozitással, nem utolsósorban pedig nagy kedvvel és teljes zenei-emberi azonosulással, a Pannon Filharmonikusok zenekarát az együttes vezető karmestere, Bogányi Tibor vezényelte.

Gyöngyösi pályakezdése óta következetesen műveli a sokak által neoromantikának nevezett, mások szóhasználatában új eklektikaként vagy posztmodernként aposztrofált retrospektív keverékstílust, mely gazdagon és elfogulatlanul merít a teljes zenetörténeti múlt tárházából, befogadva a legkülönfélébb stílusok és szerzők inspirációját. Most sem történt ez másként: a Sinfonia concertante három tétele a legmeglepőbb stíluskeveredésekkel bombázta a hallgatót. Mindjárt a nyitótétel kezdetén keleties hangzásokra figyelhettünk fel, majd jazzes hangvételű szakasz következett, mely a popzene (jelesül Andrew Lloyd Webber) hatását felmutató részletnek adta át a helyét. De akadtak bernsteini pillanatok, nem egyszer jelen volt a harmóniák és karakterek történeti hátterében Bartók – sőt Steve Reich is felbukkant a beszűrődő zenei emlékfoszlányok között. Megejtően szép a lassú tétel, melyet a komponista Erőss Zsolt, a tragikus körülmények között elhunyt hegymászó emlékének ajánlott. Ebben Gyöngyösi erdélyi népdalt dolgoz fel egy csendes és poétikus zenei meditáció keretei között. Végül a finálé erős, ritmikus dobolással indul, aztán big band hatású, szimfonikus jazzre emlékeztető részek következnek, fontos fúvós szólókkal – és ismételten Bartók megidézett szelleme is felbukkan ebben a nagyon dinamikus zárótételben. Az egész műre a pillanatnyi szünet nélkül áradó, gazdag invenció, a – mind formálás, mind hangszerelés terén – briliánsnak nevezhető kompozíciós munka és (mint az eddigiekből sejthető) feltűnően „közönségbarát” hangvétel jellemző. Mindez együtt pedig szinte predesztinálja a darabot a kortárs zene esetében szokatlan mérvű népszerűségre – ezt jelezte az ősbemutató zajosan lelkes fogadtatása is."