Istenkép - Csont András kritikája

Dátum: 
2008-01-31

"Hollerung Gábor vezényletével a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar, az Angelica Leánykar és a Honvéd Férfikar Gyöngyösi Levente Istenkép című, Szőcs Géza verseire írt kantátáját adta elő a Zeneakadémián január 27-én. Tanulságos délelőtt volt.

Recenzens kezében megremegett a szórólap, mikor a koncert előtt ilyen paratextusokat – Gerard Genette szép szava ez – olvashatott a cetlin: „Megérthető zene” (kiemelés az eredetiben!), meg a sorozatcímet: „Az örökkévalóság pillanatai”. Úgy érezte, ekkora kihívásra nincs felkészülve ezen az esős vasárnap délelőttön, és keze enyhe vibrátója valóságos tremolóvá fokozódott, amikor belepislantott a Szőcs Géza alkotta szövegkönyvbe: „Lóg majd az Úr nevével száján / Ott lóg majd Kádár János fáján!”, nem is beszélve erről: „Elküld a múlt vize alól / hitlevélként egy éneket. / Ránk néz a jövő, fölteszi / szemüvegét, a tényeket. // Megsokszorozza arcát az Úr: / Képmásom, beszélj magyarul!” És ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a műsor első része Hollerung Gábor előadását ígérte a műről, Rec. félelme pánivá kulminált.

Ám utóbbi esetben kellemesen csalódnia kellett; a karmester ügyesen, okosan, olykor még szellemesen is, sok zenei példával (Csajkovszkij, Hacsaturján, Gyöngyösi más műve) illusztrálva, szónoki adottságaival leleményesen bánva vezette be a darab nem túl mély rejtelmeibe a láthatóan elsősorban rokonokból és drukkerekből álló hallgatóságot, és ha minden mondatban mindössze csak kétszer használta volna a „fantasztikus, káprázatos”, valamint a „csodálatos” jelzőket, bevezetője remekként lenne értékelhető.

Ha már a mű is ezt követeli, Rec. szívesen szól magyarul: Gyöngyösi Levente és Szőcs rövid, mintegy húszperces oratóriuma mélyen posztmodern és ideologikus. Utóbbi annyit tesz: közvetlen, differenciálatlan, reflektálatlan, affirmatív. Ez a művészi észjárás teljesen direkt módon dörgöli a néző/hallgató arcába a Gondolatot, az Eszmét, és semmi teret nem hagy az önálló befogadásnak, itt szinte beszédaktusként funkcionálnak a puszta megnevezések is; ha valaki kijelenti, hogy „pesti srácok”, vagy „hatalom”, akkor ezzel minden meg van mondva úgyszólván tettlegesen is. Ebből következően az ideologikus művészet mindig kollektív irányú, valamiféle közös tudatra, közös tapasztalatra és egyfajta megfellebbezhetetlenül közösként átélt, vagy annak tételezett igazságra épít, azokéra, akiknek azonos és megkérdőjelezhetetlen jelentéssel bír mondjuk, a „pesti srácok” kitétel. 

Csakhogy a posztmodern művészi gondolkodás mintha ellentmondana mindennek, lévén egyik fő formaelve a radikális mellérendelés, a reflektálatlanul kollektív helyett az individuális tisztelete, és ezzel a befogadó szabadságának elismerése, sőt serkentése. És művészeink posztmodernje valóban meglehetősen felületes, kimerül a patchworktechnika alkalmazásában; a szöveg és a zene egyként eklektikus. Szőcs potpourrijában mindenki összefut a szellemi lakomán, Nostrodamus könnyen lép nászra Dantéval, Tamási Lajos elhíresült sora („Piros a vér a pesti utcán”) Kosztolányival, Molnár Ferenccel csap lagzit, hogy aztán Ady, Illyés, Babits és még sokan mások is bekapcsolódjanak a vendég(szöveg)ek kavalkádjába, míg Gyöngyösi Csajkovszkij, Hacsaturján, Sosztakovics, Stravinsky, Bartók, Kodály (és más) idézetekkel él, „szószerinti vagy eltorzított formában”, ahogy Esterházy Péter, a legnagyobb magyar posztmodern mondaná. Mindemez idézetek és utalások a szövegben és a zenében nem válnak egységessé, vagy nem teremtenek magasabb (netán ironikus) harmóniát a különféle elemek összekapcsolása révén; mintegy hívószavak csupán a befogadónak a minél könnyebb azonosuláshoz, amolyan szellemi aprópénzek az ideologikus átélés automatájához.

A mű öt tételes – és mint Hollerung találóan megjegyezte – alapjáraton Bartók Concertójának felépítését követi: lassú bevezetés (a cím nélkül rövid introdukció Nostradamus és Dante átköltött szövegére íródott), aztán groteszk scherzo („A pesti srácok”), utána gyászinduló jellegű sirató („Ima az elesettekért”), ismét scherzo, ezúttal még vadabbra és groteszkebbre hangszerelve („Kádár János dala”), végül pedig össznépi kiengesztelődés, kollektív megbékélés, affirmáció, megcélzott katarzis („Istenkép, avagy a jelen mint a múlt és a jövő közti szerződés tárgya”). 

Maga a zene – mely szép, olykor egészen ihletett előadásban hangzott el, különösen a női kórus és a zenekar fafúvósai teljesítettek átlagon felül – igénytelen, felületes, csillogó, technikailag kifogástalan, néha látványos, csillogó, és szinte mindig aláfestő jellegű, illusztratív, nem távol a filmzene eszköztárától. Összességében a rövid kantáta közeli rokona és – nyilván öntudatlanul – folytatása a Rákosi-szisztéma monumentális oratóriumainak, elég legyen itt Sugár Rezső Hősi énekvagy Szabó Ferenc Feltámadott a tenger című műveire utalni. És bár ideológiailag éppen ellenkezű premisszákra épít, az ellentét mégsem teljesen igaz, sőt szigorúbban megvizsgálva, inkább látszólagos, mert ami ott és egykor a „nép” megfoghatatlan entitásában látszott megtestesülni, az itt a „magyarság” éppoly általános és üres kategóriájában oldódik fel. Az ötvenes évek reprezentatívnak felfogott művei, ezek a már keletkezésük idején levitézlett, mélyen elavult darabok a mesterségesen, felülről kreált, úgynevezett forradalmi romantika jegyében fogantak, volt tehát államilag dotált ideologikus alapjuk. Gyöngyösi műve abban a posztmodern korszakban született, amikor sem az állam, sem a publikum nem ad semmiféle „megrendelést” a művészeknek, és ez voltaképpen pikáns művészetszociológiai helyzetet teremtett a koncertteremben, mintegy „ellenzéki” fénnyel vonva be a Gyöngyösi alkotását. A rövid oratórium mai eszközökkel mintegy visszaírja a tökéletesen elavult és hiteltelen művészeti eljárások korába önmagát. A posztmodern eljárásainak mellérendelő arzenáljával nem teremthető a kollektívát megszólító ideologikus művészet, ez volt Rec. feltételezése, mielőtt meghallgatta a darabot. Hogy tévedett, ez lett a koncert legfőbb tanulsága. Az persze más kérdés, hogy miféle értékű művészet ez. Megkockáztatható az állítás, hogy a posztmodern giccs egyik vérszegény példányával találkozott a közönség ezen a vasárnapi matinén."