Nos, senki nem állította, hogy egy zeneszerző élete fenékig tejfel.
A következő műveket kell(ene) tető alá hoznom a 2016. év végéig:
Úgy elmennék, ha mehetnék – concerto népi hangszerekre és zenekarra. A művet Keller András, a Concerto Budapest zeneigazgatója rendelte a Muzsikás Együttessel közös hangversenyükre (20 perc);
In te, Domine, speravi – fuvolára, csellóra, zongorára és leánykarra, Szabó Dénes 70. születésnapjára. Közreműködnek: Matúz István – fuvola, Onczay Csaba– cselló, Baranyay László – zongora, valamint állandó kedves alkotótársam, a nyíregyházi Pro Musica Leánykar, Szabó Dénes vezényletével. A majdani bemutató különlegessége lesz, hogy a négy szólista közül hárman: Szabó Dénes, Onczay Csaba és Matúz István alig néhány hónap eltéréssel, 2017. kezdetén tölti be 70. életévét, Baranyay László pedig egy évvel korábban, 2016. elején lépett ugyanebbe a korba (15 perc);
Iubilate Domino és Super flumina Babylonis – két kórusdarab japán leánykarok részére (6 perc);
és végül A Mester és Margarita musical-opera utolsó tétele, a II. felvonás fináléja (10 perc).
50 percnyi zene. A legőrültebb munkamániás sem képes ezen az őrületes hangcunamin felülkerekedni egy hónap alatt – és igen, eljött az a pillanat, amikor én is számot vetettem azzal, hogy a feladat lehetetlen.
Mit lehet tenni?
Az ember rangsorol. Az Úgy elmennék tegnap elkészült, borzasztó véráldozatok árán, úgy, hogy teljesen ráment a karácsonyunk, mind feladatmegoldás, mind lelki ráhangolódás szempontjából súlyosan alulmaradtunk, az egész borzasztóan sikerült. Tanulság (ősrégi bölcsesség ám!): nem lehet egy s... akarom mondani hátsóval két (pontosabban öt) lovat megülni.
Nos, itt ülök az első kész művel, én és az egész családom teljesen kifacsarva, romokban. Érdemes volt?
A kérdés rossz. Muszáj volt.
Szilveszterig következik a következő roham: két kórusdarab Japánba.
Drukkoljatok.