Hírek

Háromévente általában összegyűlik annyi új kompozíció, amennyi elég ahhoz, hogy egy új szerzői est megrendezésére gondoljak.

Így volt ez most is, ráadásul januártól a Budafoki Dohnányi Zenekar rezidens zeneszerzője vagyok, így hát az együttes felvállalta, hogy megrendezi a mostani eset a műveimből. Nagy boldogság ez, és nagy felelősség is: mit válasszon az ember a rengeteg felmerülő lehetőség közül? Egy szerzői est akkor izgalmas, ha kellően sokoldalú, ha a zeneszerzőt több oldalról is bemutatja, az elhangzó művek kellően sokszínűek, ugyanakkor az egész műsorból mégiscsak kirajzolódik egy egységes kép az utóbbi évek kompozíciós tevékenységét illetően.

Egy nappal 43. születésnapom előtt elkészült az eddigi legfontosabb kórusművem, szám szerint a 71.

A címe Veni Iesu, veni amor. Szövege Csíkszentmihályi Mihály 1797-ben kiadott katolikus énekeskönyvéből való, és tudomásom szerint igazi hungarikum.

Egy himnusz, amelyben (már a címéből is kiderül), a szenvedélyes barokkra oly jellemző módon, az isteni és az emberi szerelem összefonódik. Szerelmi vallomás Jézusnak? Igen, a katolikus egyház ezzel a gondolattal vitte diadalra az ellenreformációt: a portestantizmus józan, puritán lelkiségével szemben a hitbuzgóságot, a vallási extázist helyezi előtérbe. Megpróbálja a heves emberi érzelmeket az isteni irányába fordítani. És mindez kiváló alapanyagul szolgál egy zeneműnek...

És az előadók? A sok évszázados angol kórusiskolai hagyomány egyik legcsillogóbb ékköve, a kamaraének mesterei, a kristálytiszta, kifejező és könnyed éneklés szinonimái: a The King's Singers.

Mégpedig koncertszerű előadás formájában.

1. Az előadás

Jó vagy rossz ez a műnek? És jó vagy rossz a nézőnek-hallgatónak, aki először hallja egy új színpadi mű minden egyes hangját?

Én, bevallom, nagyon örülök ennek: őrült sok hang van ebben a darabban, illetve meglehetősen sok gyors zene, és az énekesek is sokszor gyorsan énekelnek. Rengeteg információval fogom bombázni szegény hallgatót – valószínűleg kifejezetten kedvező, hogy első megszólaláskor nem vonja el a figyelmét a színpadi cselekmény is.

Ezenkívül ott van még a hangosítás kérdése: a darabban a hatalmas méretű szimfonikus zenekar (hármas fafúvósok, négy kürt, négy trombita, nagy vonóskar, sok ütőhangszer) mellett fontos szerepet játszik egy rockegyüttes is (két elektromos gitár, basszusgitár, két billentyű, dob). Ez a kétféle együttes szoros szimbiózisban működik egymás mellett: általában nem alá-fölérendelt viszonyban vannak, mint egy tisztességes rockoperában (ahol a rockegyüttes vezet, a szimfonikus zenekar kísér és csak színt ad hozzá), hanem egyenrangúak, párbeszédet folytatnak, sokszor egy tételen belül is változik a stílus és ezzel a hangszerelés. Nem árt, hogyha ezt a bonyolult hangosítási feladatot zavaró körülmények nélkül, kellő odafigyeléssel meg tudjuk oldani.

Tehát mindent egybevéve: hagyjuk hatni a zenét...

Mint már előző, karácsonyi posztomban említettem, elkészült az Úgy elmennék, ha mehetnék c. concerto népi hangszerekre és szimfonikus zenekarra, amely Keller András ötlete nyomán fogant és szökkent szárba. Január 26.-án lesz a bemutató a Művészetek Palotájában, és íme egy interjú Mona Dániel tollából a Fidelión a mű keletkezéséről.

Rendkívül érdekes kísérletről van szó: a mű (hasonlóképpen, mint az Illés szekerén-szimfónia a klasszikus és a beatzenét,) a népzenét és a klasszikus szimfonikus muzsikát próbálja közös nevezőre hozni.

A feladat több okból sem volt könnyű...